LAKOSSÁGUNK.

Csak szűkszavú források állnak rendelkezésünkre, de ezekből is megállapítható, hogy a gazdasági élet határozta meg az itt élő emberek gondolkodásmódját, erkölcsi szabályait. 

A 18. század elején a krónikaíró, Bél Mátyás elismerően nyilatkozik a z itt élő lakosságról. Megállapítja: „Jellemük erős, testük edzett, a katonai erényekben kiválóak. Csodálatra méltó a nők külseje, akik nem lebecsülendő alakúak és arcúak, s a mezei munkában is jártasak, amelyekhez erőteljes egészséges testet adott nekik a természet, hiszen nem ritkán a férjüket is pótolják a nagy munkában. Tisztességesek, idegenektől távol tartják magukat, házasságban hozzák világra gyermekeiket, és erkölcsös életmódra szoktatják őket. A parasztok igyekeznek jó tulajdonságban a nemeseket felülmúlni, inkább választják a legkeményebb fajta életet, semhogy a magyar néven foltot ejtsenek. A megyében a magyar lakosság legnagyobb része református, csak kevesen katolikusok és még kevesebben luteránusok. A magyarok mindig lakói voltak e vidéknek A török háborúk alatt leginkább csak addig vonultak ki néhány faluból, míg az ostrom tartott, s miután ezeket a török vagy a magyarok elfoglalták, a parasztok ismét visszatértek és művelték földjeiket. A magyarokat mind ősi nemzetségük, mind nyelvük, mind szokásai révén valami sajátos és legfőbb eredetiséggel tartja e vidék magáénak A parasztok között sem hiányoznak családok, melyek atyákat, nagyatyákat, dédapákat sorolhatnak fel, és amelyek nemzetsége  szélesen ágazik szét.”
Fényes Elek 1848-ban szintén  megállapítja megyénkről :” a legmagyarabb az ország megyéi közül, mert itt egyetlen falu sincs, ahol a magyar nyelvet ne beszélnék. Itt törzsökös nép a magyar”- írja.
A császári csapatokba való besorozás elől a csépi járásból megszökött honvédek 1850. évi körözvényéből megállapítható, hogy az itt élő férfiakra az alacsony zömök termet, erős testalkat, kerek arc barna haj jellemző. Ugyanez elmondható az első betelepülő családok kései leszármazottairól is. A nép alaptermészete közös a magyar nép alaptermészetével; földjét szerető, a röghöz ragaszkodó, hol szelíd, hol lobbanékony és szenvedélyes.

A 18. század végén Korabinszky Mátyás is elismeréssel ír a kisbéri gazdák szorgalmáról, amelyet később Fényes Elek is megerősít. Természetesen itt is voltak és vannak gáncsoskodó, maradi  emberek..

Kisbéren a jó közlekedés-földrajzi lehetőségek miatt már korán kialakul egy fuvarozással foglalkozó réteg. Fényes Elek 1848-ban külön is megemlíti: “ a lakosoknak fuvarozásra is alkalmuk nyílik”. Ez a lehetőség a vasúti forgalom megindulása után még jobban kiszélesedett. Ugyanis a Kisbér környéki megyei úthálózathoz vagonokban szállították a vágott követ Kisbérre, amelyet a gazdák hordtak szét az utakra. Az útjavítások állandó fuvarozási lehetőséget és biztos kereseti forrást jelentettek a gazdáknak. A gazdák közül többen szolgalegényt tartottak, ők végezték a gazdálkodással járó munkákat és a fuvarozásokat. A gazdák jóformán csak a szőlőműveléssel foglalkoztak. Ezért nevezték a környező települések lakosai a kisbéri gazdákat „ úri parasztoknak”. A birtoktalan zsellérség száma a bevándorlással még rohamosabban emelkedett. A zsellérek 20,3 %-ának háza sem volt. A házatlan zsellérek egy része a gazdákhoz szegődött el, tőlük kaptak lakást, s a szállásért munkájukkal fizettek. Az így szerzett többletjövedelem nem vált a földterület növelésének tényezőjévé. Akadályozta ezt a Kisbért körülölelő nagybirtok rendszer. A parasztbirtokok növelése csak a többiek rovására történhetett, ezért azután nálunk a későbbiekben sem alakult ki igazán nagyparaszti réteg. A feltörekvő rétegből ezek hagyták el legkorábban hagyományaikat, ruházkodási szokásaikat, hogy az iparos réteghez való közeledésüket erősítsék.

A kézműiparosok a lakosság belső szükségleteire termeltek. Áruikat a piacokon, vásárokon értékesítették, így megélhetésük szorosan összefüggött a földművelésből élők helyzetével. Gondjaikat növelték a meg-meg, újuló válságok. A gyáripar erős konkurenciát jelentett a mindinkább háttérbe szoruló kézműveseknek. Ezért az iparosság csak úgy volt képes fenntartani magát, hogy családtagjaival együtt egy-két holdon gazdálkodott is.

A kisbéri ménes birtok igaz szigorú munkarenddel és fegyelemmel, de biztos megélhetést nyújtott a cselédeknek, így ezek jobb körülmények közé jutottak, mint sok kisparaszt. A biztos megélhetési forrás lehetővé tette, hogy szokásokban, ruházatban az iparos réteget kövessék.

Az értelmiségi réteget a tisztviselők: tiszttartó, számvevő, kasznár, ellenőr, intézők, tanítok, papok, orvosok, ügyvédek, gyógyszerész, posta- mester, állomásfőnök, jegyző, adminisztrátorok képviselték. Ezek nagy része a volt kisnemesek soraiból kerültek ki, akik a gazdálkodásban nem tudtak alkalmazkodni a kapitalista viszonyokhoz, s elszegényedve a közhivatalokban próbáltak érvényesülni. Ők váltak a kisbéri társadalom úri rétegévé, amely modellként szolgált a feltörekvő iparosok és kereskedők számára.

A település külön színfoltját jelentették a ménesbeliek. A jobbára dzsentriszármazású ménes tisztek külön kasztot képeztek, kapcsolatot szinte csak a környékbeli földbirtokosokkal tartottak. A ménesi altisztek viszont, mint házasulandó férfiak, nagy népszerűségnek örvendtek a kereskedő, iparos családok körében. Ezek a beházasodott altisztek azután a város tisztes polgáraivá váltak.

Kisbéren a lakosság foglalkozás szerinti megoszlása 1938-ban: 30% iparos, 25% kisbirtokos, 12% kereskedő, 10% tisztviselő, 10 % napszámos, 5% szabadfoglalkozású, 5% egyéb foglalkozású és 3% nyugdíjas. A ménes birtokon 16 tisztviselő, 55 iparos, 414 gazdasági cseléd és 550 idénymunkás dolgozott. A Kisbér környéki települések lakosai, életmódban, gazdálkodásban követték a kisbérieket, ez alól csak Ete  kivétel.

Ete a török háborúk alatt 1648-ban települt újra, környékbeli református magyarokkal. A körülötte elterülő nagyobbrészt katolikus vallású községekkel szemben szilárdan tartották hitüket. Nem engedték letelepedni a katolikus vallásúakat, ezért földesuruk, Zichy Károly meg is fenyegette őket: “...az Pápista szomszédot azért, hogy hitüket tartják az helybül elkünnyi ne merészeljétek”- írta levelében. Ezért Kisbér környékén ritka kivételnek számított ilyen homogén falusi társadalom, mint az etei. A szigorúan zárt közösség 1950-ig tartotta hagyományait. Rojtos szélű, bőszárú kendervászon gatyában jártak. Minden fillért megfogtak, hogy földjeiket gyarapítani tudják. Az asszonyok fejtetőre rakott kosárban, gyalog hordták be az eladni való túrót, tejfölt, csirkét, hízott libát, kacsát az öt kilométerre lévő kisbéri piacra. Egymás között házasodtak, hogy a föld ne legyen kevesebb. Az öt holdas az öt holdassal, a száz a száz holdassal kötött házasságot. Gyakran még arra is ügyeltek, hogy a házasulók földjei egymás mellett feküdjenek. Az egyke sem volt ritka a faluban. Ezért a környező községek lakossága, elmaradott, együgyű népnek tartotta az eteieket.
Előfordult, hogy valamilyen ok miatt kevesebb állatot hajtottak fel a kisbéri vásárba. Ilyenkor a venni szándékozók sajnálkozva mondták: „nem gyüttek az etejiek”, majd élcelődve tették hozzá- „nem is volt marha a kisbéri vásárbo!”.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    
Fényes Elek 1848-ban a következőket írja az eteiekről: „A nép igen szorgalmas a körülfekvő pusztákon sokat bérelnek, jellemük azonban együgyűség…”
Dehogy voltak az etei emberek elmaradottak. Gyermekeiket, ha módjukban állt taníttatták. Nem egy közülük: tanító, tanár, ügyvéd, zeneszerző, református lelkész, többen mezőgazdasági szakiskolát végeztek. Kiváló állatállománnyal rendelkeztek Ha a házuk nem is volt valami kényelmes, vályogból épült és petróleumlámpával világítottak benne; az istálló téglából készült, cserépfedeles, villanyvilágítású volt. Gazdaságukat igyekezetek gépesíteni. Társulási formában az elsők között vásároltak traktorokat. A kisebb gazdák összefogtak ketten-hárman vásároltak kis gépeket. A csépi kisnemesi földeket fokozatosan felvásárolták, így egyre növelték gazdaságukat. A falu főutcájával párhuzamosan szépen gondozott szőlőhegy és présházsor bizonyítja az etei nép szorgalmát.
Az etei embertípusra pontosan ráillik a már korábban közölt személyleírás: zömök termet, erős testalkat, kerek arc, barna haj jellemzi őket.

Kisbér és vidéke parasztságára és iparosaira is az apajogú családszervezet volt a jellemző. A családokban négy-hét gyermek nevelkedett. A család feje a gazda ill. mester, akinek a többiek feltétlen engedelmességgel tartoztak. Ő irányította az egész gazdaságot, megszabta a munkák mennyiségét. A család másik –de a gazdától függő – vezetője a gazdasszony volt. Alárendelt szerepét mutatja, hogy kezdetben a gyermek keresztelésekor az anyakönyvbe csak a keresztnevét vezették be. Az egy családban élő nős-és nőtlen férfiak adták a család munkaerejének legfontosabb részét. Kisbéren a családi gazdaságok kis mérete miatt a két generációs családmodell volt jelelemző. A gazda ill. a mester halála után a gazdaság irányítását a legidősebb fiú vette át. Ő örökölte a vagyon nagy részét. A lányok az ingatlanból nem örököltek. Kiházasításkor megkapták az alsó és felső ruházatot, az ágyneműt és a bútort /stafírongot/. Ha nagyobb volt a vagyon, akkor pénzben is kártalanították őket. A fiúk sem részesültek egyforma arányban az örökségből. A kisebb fiúk foglalkozást választhattak, amelynek költségei fejében a vagyonból csökkentett mértékben részesedtek. Rendszerint egy kevéske földet is kaptak, azonban a szőlő földből egyformán részesedtek. A keresztnév használat is őrzi az öröklés rendjét. A legidősebb fiú örökölte az apa nevét, az első lány a nagyanya nevét. Ez is mutatja a fiatalasszony alárendelt szerepét. Ez csak akkor változott, ha a fiatalasszony azonos nagyságú vagyont hozott a házhoz.

A társas munkák itt is szorosan hozzátartoztak a lakosság életéhez. A házépítés vagy bármely más munkát, nehezen végezhették el egyedül. Szükség volt a rokonok, szomszédok, barátok segítségére. Összesegítés nélkül nehezen ment volna a gabona behordás, cséplés, szüret, kukoricaszedés, fosztás, fonás, tollfosztás, disznóölés. Az emberek közelről ismerték egymást, beleláttak a szomszédok életébe, ezért a társadalmi kontroll erősen érvényesült, és az erkölcsi normák sokkal szigorúbbak voltak, mint a nagyvárosokban.

Régi kisbéri családok.

A tizenöt évig tartó török háborúk után, 1606-ban megkötött zsitvatoroki béke egy belső népvándorlást indított el. A nyugati és az északi megyékből megindult a hitük miatt üldözött protestáns lakosság beköltözése a lakatlanná vált hódoltság peremvidékére. Győr és Komárom megye pusztai járásai ekkor kezdenek újra települni.

Kisbért Balogfalvai Siei János a győri vár lovashadnagya, 1620 körül a környező települések régi lakosaiból telepíti be jobbágyokkal. A betelepítések a rendezetlen birtokhatárok miatt a lakosok között állandó vitákat eredményeztek, ezért a  faluhatárok visszaállítására a régi lakosokat tanúként hallgatták ki. Ezekből a jegyzőkönyvekből ismerjük néhány régi kisbéri lakos nevét: Lukács Máté (1635), Eke Ferenc, Horváth Márton, Katona Mihály(1667), Tóth István, Tóth János, Tóth Mihály, Bogyoródi György, Majsai Péter, Végh Ábrahám, Németh János(1672), Végh Mihály, Kántor György, Sőtöri István, Csősz Márton(1679), Mészáros Pál, Bogyoródi István (1696).

Az 1600-as évek végén Górup Ferenc nyitrai püspök Nyitra megye privigyei járásából telepített be újabb családokat Kisbérre:Kovács, Szabó, Matics, Takács, Tamás, Kiss, Makó, Petőcz, Mogyorósi, Marák, Juhász, Bősze, Héjjas, Jámbor, Molnár, Hajdu, Malomsoki, Füstös, Lakner, Barrabás, Biliczki, Böröczki, Gulyás, Donner, Fodor, Böcskei, Békási, Domina, Jaksics, Pőcze, Prekler, Bognár, Muzslai , Simon, Sütő, Böde, Vály, Hajsza., Schweighardt, Madzag, Ambrus, Pálinkás, Benya, Gellér, Morvai, Gergely, Hegedüs, Gyöpös, Csíplő, Büki, Jánoki, Fehérvári, Orbán.(1690-1752).

A kézműves ipar telepítésével újabb családok érkeztek:Neumayer, Matusek, Balogh, Szántó, Ács, Fekete, Lapát, Máté, Kriszter, Kozma, Fojtik, Mayer, Farkas, Sebestyén, Weiszenbacher, Csörnyei, Szetska, Vasetz, Galambos, Szente, Grób, Müller, Glasenberger, Illés, Cser, Huszka, Halasi, Török, Kakula, Pék, Printz, Maller, Orgesperger, Piros, Hermann, Langó, Wolf, Dózsa, Baranya, Jaross, Haftl, Pereczes, Harkai, Lork, Buruli, Kuncsner, Berger, Fischer,(1770- 1842) 

E tanulmányban nem vállalkozhatunk arra, hogy az egyes családok leszármazását levezessük. A rendelkezésünkre álló dokumentumokból megállapítható, hogy ezek a családok az évszázadok folyamán több ágra szakadtak. Ha a rendelkezésünkre álló telekkönyvek és térképek adatait összevetjük megállapítható, hogy az egyes családok kezdő ágának leszármazottai ma is ugyanazon a telken laknak.

Ezek a családnevek nagy része 1945-ig jellemző volt a településre, ezért a családokat csak ragadványnevek alapján lehetett megkülönböztetni. Ekkor 60 ragadványnevű család élt Kisbéren.

A ragadványnevek megoszlása:

Kezdetben csak öreg, ifjú, kis, nagy előnevekkel különböztették meg a családokat. Az angolkert építése kettészelte a települést alszeg és főszeg-re ekkor alsó vagy felső a megkülönböztető név. Az 1800-as évek elején a hatóság az Á,B,C betűjét használja megkülönböztetésül, ehhez ragaszt nevet a lakosság: B.(bé), C. (ci), Cs.(csidri), D.(dolfi), G.(gencs), K.(kuki), M.(mole), P.( puppi), R.(rica). Később az anya családnevét  ragasztják előnévként megkülönböztetésül: csíplő, madzag, zomodi, csiccsi, poszlityi  vály, szetska, szente, piros, száli, giczi, vendel, kokel, brunczwik, dózsa, langó; vagy a foglakozásról adnak nevet: lisztes, gőbölös,  cserepes, szamaras, gazda, harangozó, bíró, tikász, cukros, dir-dur(lovász), kocsis, dutyi, kannyúl, nyulas. A családfő természetéről adnak ragadványnevet: buli, savanyú, csendes, piszkos, úri, szentes, csinos, tüzes, szerelmes, gyehena; vagy a  családfő alakjáról: pipaszár, kócos, vörös. kese, totya. Egyes ragadványnevek annyira rögződtek, hogy az eredeti nevet már hozzá sem teszik pld.: Gőbölös Karcsi, Ci Pali, Bé Feri, Brunszwik Jancsi, Rica Feri, Száli Pisti, Kokel Jóska, Nyulas Ferkó, Tüzes Pisti, Bíró Béla stb.