Néprajztöredékek a Bakonyalján.

 Települések kialakulása.         

A honfoglalást követően, Szent István idejében Kisbér és vidékén már kialakult falurendszert találunk a régi szállásokon apró falvak keletkeztek. Ezek többnyire egy-két kilométer távolságra voltak egymástól. A 13.század elejére a régi települések megerősödtek, s népesség növekedése miatt gyakoriak a falú szétköltözések. Az oklevelekben 1250-ben két Battyán, két Hánta, 1263-ben két Dobos, 1277-ben három Bér falúról olvashatunk. A szétköltöző rajok a régi falú nevét: Kisbattyán, Kishánta, Kisbér, Alsódobos örökítették át. Az egykori nemzetség tagok és várjobbágyok utódai: az Akai, Battyáni, Etei, Makki, Csépi, Tárkányi, Tési, Bácsi, Tarcsi, Nyeszkenyei, Osztári, Bánki, családok már jelentős köznemesi réteget alkottak. Mások elszegényedtek ill. a férfiág kihalása után birtokaik különböző egyházaknak elajándékozásra kerültek. Ilyen adománybirtokok voltak: Kisbér, Nagybér, Bérföld, Hánta, Kishánta, Nagybattyán, Apáti.

Kisbér nevét oklevélben 1277-ben említik első ízben, amikor a három Bér nevű falu földjét, amelyen egykor szakácsnépek és más hercegi udvarnokok éltek, IV. László király a Szent Mihály Arkangyalról elnevezett hántai prépostságnak adományozta. A település történetét ettől az időtől számítjuk. Az oklevelekben 1358-ban két Bért említenek, Kisbért (Kysbeyr) és Nagybért (Beyr Nog). Egyházi birtokok maradtak a török háborúkig.  A tatárjárás után pusztán maradt birtokokból világi főurak jelentős adományokban részesültek. Birtokaik központjában kővárakat építettek, s ezek uralkodta a környező jobbágyfalvak felett. E vidéken a tatároktól elpusztított lakatlan birtokokból a Csák nemzetség építette ki: a gesztesi, csókakői és a cseszneki váruradalmakat. Később ezeket a Rozgonyi, a Garai családok szerezték meg, majd az Enyingi Török és a Nádasdy család birtokába kerültek. Veszprém megye – amelyhez Kisbér és vidéke települései – tartoztak a 15. század végére virágzó képet mutat. Területén több vár, város, mezőváros, több száz falú település található. A virágzó településeket az 1529-ben Bécs ellen vonuló török sereg elpusztította, de falvaink lakosai hamarosan visszatértek és újra építették hajlékaikat. A 16. század közepén folyó felszabadító harcok sikertelenséggel zárultak, ezért az 1568-ban megkötött drinápolyi békében az addig kialakult hatalmi viszonyokat erősítették meg. Ez egyet jelentett azzal, hogy a két ellenséges végvárvonal közötti terület, a hódoltság peremvidéke – amelyen Kisbér és a környékbeli falvak feküdtek – szabad prédává váltak. Székesfehérvárból a török csapatok bármikor akadály nélkül kijuthattak a Kisalföldre és Győrig végigpusztíthatták e vidéket. Környékünkön csak a Bakony és a Sukoró környékén maradtak meg a falvak. A pusztulás általános volt. A lakosságot  legyilkolták, vagy rabságba hurcolták és az egész vidéket többször felperzselték. Ettől az időtől Komárom-és Győr megyék Dunától délre eső járásait  „győri pusztai” járásnak nevezték.

A török háborúk alatt Kisbér is elpusztult és ahogy az egykori krónikás írja: „ …a falu a hadi út miatti zaklatásoktól szinte tönkre téve, a török háborúk alatt sokáig elhagyottan, bokrokkal, bozótokkal volt benőve. Az ellenség elűzése után visszatérve kezdették ismét lakni.”

Újratelepítések. Az 1606. évi zsitvatoroki békeszerződés vidékünkön lényeges javulást eredményezett. Az újratelepítés a magyar és török földesúrnak egyaránt érdeke volt, ezért az ide költözőket, mint új telepeseket egy-két évre mentesítették az úrbéri terhek alól. A kedvező feltételek egy belső népvándorlást indítottak el. A nyugati és északi megyékből megindult a vallásuk miatt üldözött protestáns lakosság költözése a hódoltság peremvidékére. Komárom-és Győr megye pusztai járásai ekkor kezdenek újra települni. Az újratelepülésben jelentős szerepe volt, Magyarország nyugati marhaexportjának. Ugyanis az Ausztria és Olaszországba irányuló marhakereskedelem egyik legjelentősebb közvetítő állomása Győr volt. Győr országos vásáraira, heti piacaira az Alföldről és a Kelet Dunántúlról a Székesfehérvár-Győri országúton, amely Kisbéren halad keresztül, több tízezer marhát hajtottak fel évente. A nyugati marhaexport legkeresettebb árucikke a hízott ökör volt, ezért a lábon felhajtott hosszú úton leromlott állatokat rövidebb-hosszabb ideig  az elpusztult falvak legelőin kellett tartani, felhizlalni. Ezért az alföldi tőzsérek vették bérbe Győrtől Kisbérig az elpusztult települések határait, ezeken legeltették marháikat, amiért un. „fűbért” fizettek. Ezeknek a tőzséreknek a  marha pásztorai költöztek be elsőként e vidék falvaiba. Nem véletlen tehát a krónika író, Fényes Elek Komárom megyéről 1848-ban megjelent könyvében az itteni nyelvjárásról írt megjegyzése: „A nép szókiejtése nagyon hasonlít a kunokéhoz, é helyett í-t az o helyett gyakran ú-t használnak.” Öltözködésben is tartották alföldi hagyományaikat. Ászár leírásánál megjegyzi: „Öltözetökben a megyeiektől különválva, Kisbér és Kethelylyel együtt a veszprémiekhez hasonlítanak. Kis karimájú pörge kalap, és igen czifra szűr divatos öltözeteik.” Az ászáriak falucsúfoló neve „tatárok” a kun betelepülőkre utal.

A török háborúk szétzilálták a korábbi birtokviszonyokat. Kisbért 1620 körül Baloghfalvai Siei János a győri vár lovas hadnagya, Ászárt, Császárt Bedeghy Nyári Miklós, Etét Zichy István, Bakonyszombathelyt, Rédét Esterházy Dániel telepíti be jobbágyokkal. A korábbi kisnemesi családok leszármazottai: Csépet Pázmándy Gergely, Keréktelekit Jerebicsi Stehenics György, Takó István, Kovács Miklós, Bakonybánkot Szapáry István, Germanec Ádám, és Eördögh Pál telepíti be újra.

A betelepült jobbágyok elsősorban marha -és sertés tenyésztéssel foglalkoztak Ezért a faluközösségek bérbe vették a szomszédos elpusztult települések határait, ezen legeltették állataikat. A bérbevett települések később beolvadtak a faluhatárokba, így alakultak ki a Kisbér környéki jobbágyfalvak nagy területű határai. Beolvadt középkori településeink: Ászárhoz Bács, Tés, Kisbérhez Kisbattyán, Kishánta, Bakonyszombathelyhez Börzse, Nyék, Bakonybánkhoz Tótréde,Kát, Császárhoz Apostag puszta tartozik. A településeket elválasztó mai határvonalak a területek birtoklásáért folytatott viták során alakultak ki. Az 1600-as évek második felében folyó határperekben kihallgatták a települések legrégibb lakóit. Ezek a családnevek a későbbi dokumentumokban is szerepelnek. Több közülük ma is itt él, tehát nem a török háborúk utáni betelepülőkről van szó, mint korábban a kutatók gondolták. A betelepült jobbágyok magyar, vagy korán elmagyarosodott jobbágyok voltak. A 17.század végén folyó birtokvitáknak nemcsak a területek újraelosztása volt a háttere, hanem a gazdálkodásban bekövetkezett változás is. Ahogy a parasztság életkörülményei a hódoltsági viszonyok alatt egyre jobban normalizálódott az állattenyésztés mellett megélénkült a gabonatermesztés is. A többletgabona eladására a hadseregek ellátása, jó piaci lehetőséget biztosított. A gabonatermesztés azonban csak helyhez kötött, stabil viszonyok között folytatható. A korabeli dézsmajegyzékek arról tanúskodnak, hogy környékünkön nagyobb arányú gabonatermesztés folyt. Nem ritka, hogy egy-egy parasztnak száz kereszt gabonája termett, amely a faluközösségek megszilárdulására utal. Megszilárdúltak a birtokviszonyok is. Gesztes várát és tartozékait: Ászár, Császár, Nagyigmánd, Dad, Szák és Szend falvakat gróf Esterházy Ferenc szerezte meg. Esterházy halála után fia, József 1727-ben megvásárolta a tatai uradalmat is. Ő a tatai grófi ág alapítója. Gróf Esterházy Dániel a cseszneki várhoztartozó részbirtokokat megvásárolta a hosszútóthi Lengyel családtól, így a teljes cseszneki uradalom birtokosa lett. Ő az alapító őse a cseszneki grófi ágnak. A cseszneki uradalomhoz tartoztak: Réde, Bakonyszombathely, Ácsteszér falvak, Börzse, Nyék és Koromla puszták. A 18. század közepén az uradalom központja Réde lett. A Wesselényi-féle összeesküvés miatt kivégzett gróf Nádasdy Ferenc csókakői uradalmát a kincstártól Haas János katonai beszállító vásárolta meg. Haas később birodalmi grófi rangra emelkedett és felvette a Hochburg nevet. A csókakői váruradalomhoz tartoztak: Bokod, Szenterzsébet, Mór, Zámoly, Pátka, Bakonysárkány falvak és Dobos puszta. Kisnemesek birtokában vannak: Bakonybánk, Kerékteleki és Csép falvak.               A török háborúk és a Rákoczi-szabadságharc alatt, szinte állandóan folyó hadműveletek a lakosság jelentős pusztulását eredményezték. A megfogyatkozott lakosság nem tudta e vidéket benépesíteni, ezért újabb telepítésekre volt szükség . Az Esterházyak Ácsteszérre, Bakonyszombathelyre, a Hochburgok Bakonysárkányra, a Fiáthok Akára német- ; a Zichyek Súrra szlovák nemzetiségű lakosokat telepítettek. Az új telepesek elsősorban katolikus jobbágyok voltak, az így kialakult a tájra ma is jellemző a vallási felekezetek és nemzetiségek egymás-melletisége.

Lassan  normalizálódott az itt élő lakosság gazdálkodása is. Bél Mátyás a 18.század közepén, az itt élő emberek gazdálkodásáról a következőket írja: ” A szilaj nyájak és a kezesebbek az alsó mezőkön legelnek, emitt marhagulyák, amott ménesek találhatók. Megemlítjük szerte a Bakonyi erdőkben alkalmas helyeken épített téli istállókat. Ezekben táplálják a szarvasmarhát a növendékkel együtt egész télen át, míg újból a tavaszi legelőre lehet hajtani őket. A juhok mindkét fajtájának, magyarnak és németnek egyaránt kedvez a vidék. Sertést, fehéret / ti. bakonyi / nagy sokaságban de kevés haszonnal tartanak, mert többet fogyasztanak el, mint amennyi jövedelmet vissza tudnak szolgáltatni. Ökrökkel való kereskedésben, azok cseréjében keresik könnyebbségüket, tinókat öreg ökrökre cserélnek; az ilyenféle kereskedés sehol sincs nagyobb szokásban. Ilyen módon ugyanis mindazok, akik öreget kaptak, meghizlalva többért adhatják el őket, mint akiknek tinók jutnak és új igásfogatokat, létesítenek.” A falvakban legtöbb helyen kétnyomásos gazdálkodást folytattak.

Kisbér mezőváros kialakulása. Kisbér-, Nagybér-, Hánta birtokok 1641-ben, ismét egyházi tulajdonba kerültek. Földesura Górup Ferenc fehérvári őrkanonok, nyitrai püspök, Nyitra megye privigyei járásából telepített Kisbérre újabb jobbágyokat. A birtokokat 1679-ben Széchenyi György győri püspök a győri papnevelő intézetnek adományozta. Károly Lőrinc szemináriumi igazgató 1727-ben részletesen leírta a kisbéri birtok gazdálkodását: A birtokon kétnyomásos gazdálkodást folytattak, egyik évben a keleti, másik évben a nyugati határ került megművelésre. Amíg az egyik határrész vetés alatt állt, addig a másikat legelőnek használták. A jobbágyok szerződéses viszonyban álltak az uradalommal. Szolgáltatás kötelezettségeiket meg-megújított szerződések szabályozták, s a feltételek a szerződő felek között: alku szerint változtak. Néha még pozitív irányba is. 1727-ben minden fél telek után egy forint, minden negyed telek után 25 dénár járt a szemináriumnak Tíz évvel később, minden egész telek után egy forint, minden fél telek után 25 dénárt fizettek a jobbágyok. Minden fél telek tizedet adott és karácsonykor egy dám vadat. A negyed telkesek ilyen járulékkal nem tartoztak. Robot kötelezettségeiket a nyuli és a baráti szőlőkben teljesítették. A kisbéri uradalom erdőkben bővelkedett, amelyből tűzi fát, épület anyagot termeltek ki. Favágásért évente két forintot, két köböl zabot, két kappant, mészégetésért három-négy forintot fizettek

. A török háborúk alatt pusztán maradt Kisbér környéki középkori falvak: Vasdinnye, Nagydinnye, Battyán, Ivánka, Tarcs, Nádasd, Apáti puszták tulajdonjogát a 17.század második felében a Tarczy család szerezte meg. A család férfiágon 18.század elején kihalt, ezért a birtokok 1736-ban a királyi koronára szálltak vissza. 1741-ben örökösödési háború folyt Ausztria és a porosz királyság között. A háborús kölcsönöket Mária Terézia birtok eladásokból fedezte. A Tarczy család birtokait báró Toussaint József Ferenc 1749-ben 50.000 aranyforintért vásárolta meg. A királyné 1750-ben hozzájárult ahhoz is, hogy az egyházi tulajdonban lévő Kisbér, Nagybér, Hánta birtokokat a báró 48.000 aranyforintért a győri szemináriumtól megvásárolja. Az így kialakult nagybirtok központja centrális elhelyezkedése és jelentős számú lakossága révén Kisbér lett. A település ekkor emelkedett ki a környező falvak közül és vált fokozatosan a kisrégió központjává.

Báró Toussaint  néhány év múlva, busás haszonnal, 228200 forintért eladta a kisbéri uradalmat Bélai Horváth József  fejér vármegyei birtokosnak és feleségének Petrovszky Teréziának.  A vevők a szerződésben szereplő első részletet csak úgy tudták kifizetni, hogy gróf  Batthyány Lajos nádortól százezer forintot kértek kölcsön. A kölcsönkért összeg fejében a kisbéri uradalmat kötötték le zálogul. További kölcsönöket már nem tudtak szerezni, ezért báró Toussaint  a Horváth család ellen bírósági pert indított. Ugyanakkor gróf Batthyány Lajos nádor a kölcsönadási szerződés alapján betáblázás elsőbbsége jogcímén, szintén pert indított. Hosszú pereskedés után végül Batthyány Lajos nádor Toussaint báróval 1759-ben peralkut kötött és a birtokot a maga számára kiváltotta. A birtok megvásárlását Mária Terézia 1760.január 10-én hagyta jóvá.

Ekkor Kisbéren az úrbéri összeírás szerint: 54 jobbágy, 24 házas-, l3 házatlan zsellér, l4 kézműves, l kereskedő élt, akik 80 házban laktak. A birtokhoz 10 egész-, l2 fél-, 32 negyed úrbéri telek, 54 kapás szőlő tartozott. A jobbágyok tulajdonában; 26 ló, 60 ökör, 40 tehén, 13 tinó,. 15 üsző, 60 hízott ártány volt. Kötelező ajándékot; évente 2 hízott sertést, 47 ludat, 285 csirkét, 47 icce vajat, 570 tojást, 190 fonat kenderfonatot szolgáltattak be az uradalomnak. A jobbágyok közös tulajdonában a falu háza állt, amelyben az iskolamester lakott. A tó menti kis kúria a földesúr szállása volt. Egy másik uradalmi épületben a számtartó lakott.

 A birtokba vétel után, azonnal elkezdődött a mai kastély építése. A késő barokk stílusban épített egy emeletes kastély a magyarországi barokk kastélyokhoz hasonlón „U” alaprajzzal készült. A kastélyhoz barokk kert és vadas park is tartozott. Gróf Batthyány Lajos halála után 1765-ben az uradalmat fia, Tódor örökölte. A kiváló gazdasági szakember a kisbéri birtokot mintagazdasággá fejlesztette. A mezőgazdasági termelés mellett egyre nagyobb szerepet kapott az iparszerű termelés is. 1768-ban már a malmok mellett, fűrészüzem, sörfőzőüzem, habán majolikagyár, kartonfestő és posztó manufaktúra működött a településen. A posztógyártáshoz szükséges fonal gyártását bedolgozói rendszerben a környező falvak parasztasszonyai fonták Az üzem termeléséről Komárom vármegye 1772-ben a következőket, jelentette a helytartó tanácsnak: „Kis-Bér helységben van egy tíz emberrel dolgozó posztógyár. Finomabb és durvább puchoi és karasia posztót és flanelt készít. Mégpedig karasiát. 25 vég finomat, közepest 40, és selejtest 19 véget. Puchoit mind a három féléből ugyan ennyit. Flanelt finomat 25, selejtesebbet 40 véget. A véget 21 rőffel számítják”. A posztóüzem jó kereseti lehetőséget biztosított a lakosság számára. A dohánytermesztésnek már régebb óta hagyományai voltak a birtokon. 1772-ben a francia származású O. Henri, az uradalomtól bérelt földön nagyüzemi dohánytermesztésbe kezdett. Ez jó kereseti forrást jelentett a lakosságnak, nyáron 400-500 ember is dolgozott a dohányföldeken. A bérbe ki nem adott földek a jobbágyok kezén maradtak feles szántóföldnek. A gazdák az uradalom példáját követve a földekbe hereféléket vetettek. Ez által a rideg tartással tartott magyar szürkemarha tenyésztést lassan felváltotta az istállózható svájci tehenészet. A jobbágyokat anyagilag is ösztönözték, az iparkodóbbak között évente 800 forint jutalmat osztottak ki. A 18.század végére nemcsak az uradalom gyarapodott jelentősen, hanem a település is. A jó kereseti lehetőségek növelték a bevándorlást. A település lakossága az 1783. évi népszámláláskor: 206 házban 314 család élt. Népessége: 1435 fő, ebből 727 férfi, 708 nő volt.  A férfiak közül: 2 pap, 1 tisztviselő, 1 orvos, 65 paraszt 229 zsellér. A lakosok kétharmad része magyar, egyharmad része német nemzetiségű volt.

A gazdasági, társadalmi fejlődés lehetővé tette a település státusának megváltoztatását is. Batthyány Tódor 1795-ben kérte II. Ferenc császártól Kisbér mezővárossá nyilvánítását és évi négy országos vásár, valamint heti egy piacnap tartásának engedélyezését. A kancellária privilegialis oklevelét Ferenc császár 1797. szeptember 29-én engedélyezte. A mezőváros fejlődését a 19.század első felében nem a kézműipara határozta meg, ennek csak másodlagos szerepe volt. Jelentős városképző erőt az biztosította, hogy Kisbér a Győr-Székesfehérvár, Komárom-Veszprém fő kereskedelmi útvonalak csomópontjában fekszik. Másrészt a Bakony,Vértes hegyvidék és a Kisalföld síkság határvonalán az un. vásárövezetben helyezkedik el. A városiasodás folyamatát tehát a mezőgazdasági árutermelés és a kereskedelem táplálta. A jobbágygazdaságok továbbra is a háromnyomásos rendszerben gazdálkodtak, ennek azonban az un, javított háromnyomásos formájában. Ekkor ugyanis már elterjedt a kukorica, burgonya, kerékrépa termesztése, s ezeket nem az ugarba, hanem a tavaszi nyomásba vetették. Divatba jött továbbá a lucerna, lóhere, bükköny termesztése is. Fényes Elek 1848-ban elismerően ír a Kisbériek gazdálkodásáról: „….a gazdaság háromnyomásos s meglehetős szorgalommal űzetik.” Népessége a városnak 1848-ban: 2085 fő, zömmel magyar nemzetiségű. A családok közül 5 nemes, 76 jobbágy, 236 házas-, 48 házatlan zsellér volt. Ekkor a városnak már jelentős a kézműipara is. Szakmák szerint: 3kovács, 7szabó, 1szűrszabó, 1nyerges, 5 takács, 2 lakatos, 2esztergályos, 2 kádár, 2 varga, 1 festő, 2 fazekas,  3 csizmadia, 1 szűcs, 2 köteles, 1 kalapos, 2 bognár, 1 molnár, 2 pék, 1 ácsmester, 3 ácssegéd, 1 szappanos, 1 üveges, 1 szíjgyártó, 1 fésűs, 1 kőművesmester, 3 kőművessegéd, 1 mészáros, 1 szeszgyártó, 1 kalmár, 1 vasárus, 2 korcsmáros, 1 vendéglős, 1 gyógyszertáros volt a településen.      Az egészségügyi ellátást: uradalmi főorvos, megyei sebész, két okleveles bába és a gyógyszertár biztosította. A kisbéri emberek szorgalmas munkája nyomán vált a település a 19. század közepére virágzó mezővárossá és a kistérség központjává.

A 19. századi magyarországi reform mozgalmak a kistérség lakóit is jelentősen érintették. A reform mozgalmak elindítói világosan felismerték, hogy a függetlenség kivívása csak a jobbágysággal közösen sikerülhet. Ezért az 1832-36 évi országgyűlésen néhány kedvező törvény született. Legjelentősebb változást a jobb gazdálkodás érdekében hozott tagosításról és legelő- elkülönítésről szóló törvény jelentette. A törvény hatására a jobbágyok követelték az uradalmaktól, legelő- elkülönítési úrbéri perek megindítását. A perektől a parasztok azt várták, hogy a korábban elszenvedett sérelmeikre is orvoslást nyernek. Kisbéren 1839-ben tárgyalások kezdődtek gróf Batthyány Kázmér földesúr és a jobbágyok között, amely azonban nem vezetett eredményre. Ezért a megyei főügyész a lakosság nevében pert indított a gróf ellen. A vita tárgyát a nagybéri erdőben való legeltetés jelentette, ahol a jobbágyoknak legeltetési joguk volt. Nagybér 1752-ig Kisbérhez tartozott. Toussaint báró idejében csatolták el a pusztát, de a parasztok legeltetési joga továbbra is megmaradt. 1839-ben a pusztát a jobbágyok szerették volna visszaszerezni. Mivel azonban az erdő földesúri magánjog alá tartozott a megyei törvényszék 1846-ban határjelek felállítását rendelte el és a jobbágyokat használati díj fizetésére kötelezte. 1848 január elején a lakosság a használati díj fizetését megtagadta és a pusztát erőszakkal elfoglalta. A jobbágylázadást a Nagyigmándon tartózkodó Cross könnyűlovas ezred egy százada fojtotta el. Hasonló megmozdulásokra került sor Rédén, Ácsteszéren és Akán is. A szabadságharc alatt a támadó vagy menekülő katonai alakulatok gyakran megsarcolták a települések lakóit. 1848 október 2-án a Bécs felé menekülő Jellaccic csapatai foglalták el Kisbért. A kivonuló ellenséges csapatok a mezőváros teljes állatállományát kipusztították. A város a későbbi ütközetek során is többször cserélt gazdát. A város és a környező falutelepülések sorsa szorosan kapcsolódott az országban folyó politikai változásokhoz, ezért a következőkben csak a fontosabb eseményeket említjük meg. A szabadságharc, a hősies ellenállás ellenére elbukott és az ellenség vad dühvel fordult a forradalomban résztvevőkkel szembe. Gróf Batthyány Kázmér és neje Kossuthtal tartott az emigrációba. A dúsgazdag főúr vagyontalanul érkezett 1849 augusztus 26-án Vidinbe. Távollétében a haditörvényszék halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.  Batthyány Kázmér elkobzott kisbéri birtokán császári királyi rendeletre l853 augusztus 1-én,, katonai ménest állítottak fel. A szervezést Ritter Ferenc altábornagyra bízták. Ő építtette a volt Batthyány kastély mellé a ma is álló impozáns épület együttest, központjában a fedett lovardával. A kiegyezés után 1868-ban a ménes a magyar állam tulajdonába került. A földművelés, ipar és kereskedelmi - minisztérium lótenyésztési főosztálya élére leveldi Kozma Ferenc került, aki a veszteséges lótenyésztést szétválasztotta a gazdálkodástól. A Magyar Királyi Kisbéri Állami Ménes, továbbra is katonai felügyelet alatt maradt. Világhírű versenylovak – Bucaneer, Cambuscan, Kisbér, Kincsem és ivadékaik – tették Kisbér nevét ismertté szerte a világban. Az itt kitenyésztett angol félvér lófajtát ma is „Kisbéri félvér” néven ismerik a világ lótenyésztői. A lótenyésztéstől különválasztott Magyar Királyi Kisbéri Állami Ménesbirtok fő feladata továbbra is a katonai ménes takarmánnyal való ellátása volt, de más állattenyésztési ágak bevezetésével az egész magyar mezőgazdaság fejlesztését szolgálta. Szarvasmarha, juh és sertés törzsállattenyésztése jelentős szerepet töltött be az ország állatállományának feljavításában.   Az 1860-ban megépült Komárom-Székesfehérvár déli vasút, majd az 1902-ben átadott Bánhida – Pápa helyérdekű vasúttal, Kisbér fejlődése még jobban felgyorsult. A teherszállításon kívül, a napi nyolc személyvonat pár bekapcsolta a települést az ország vérkeringésébe.   A ménes alapítást követően, nagyszámú zsidó lakosság telepedett le Kisbéren. 1848-ban a település lakosai közül mindössze 15 zsidó volt, 1890-ben már 392 főt írtak össze. A zsidó lakosság letelepedését követően Kisbér kiskereskedelme igen jelentőssé vált. Megnőtt a kézművesek száma is. Kisbér és a környező községek paraszttársadalmára a nagyarányú el zselléresedés jellemző. Az 1842 évi birtokösszeírásban Kisbéren már 80 olyan családot találunk, akik eredetileg jobbágyok voltak, de már elvesztették földjeiket. Ekkor a településen 360 zsellércsalád élt. Ezek az úrbéri pátenst követően napszámosokká váltak és alkalmi ill. idénymunkából éltek. Ezekben a gyakran sokgyermekes családokban általános volt a nyomor. A napszámosok számát növelték a mezőgazdasági vállság miatt lecsúszott kisparaszti tömegek is. Külön említést érdemel a ménesbirtok alkalmazásában álló nagyszámú cselédség: Kisbéren 185 fő, Vasdinnyén 180 fő, Tarcson 58 fő, Battyánon 22 fő, Pula 13 fő, Nagybéren 42 fő. Kisbér népessége az első hivatalos 1783 évi népszámlálástól a 19. század utolsó  évtizedére háromszorosára, 3835 főre emelkedett.  Kisbér és vidéke a hagyományos paraszti gazdálkodáson alapult. Ezért a 19. század végén kialakult gazdasági vállság súlyosan érintette a térséget. Az itt élő nagyszámú napszámos a környező uradalmakban kapott munkát. A nagybirtokok gazdálkodásának korszerűsítése miatt a munkalehetőségek fokozatosan csökkentek, így a parasztság elégedetlensége egyre nőtt. Vele párhuzamosan emelkedtek az agrárszocialista mozgalmak, amelyek nyomán végül országos aratósztrájkok alakultak.  A kisbéri ménesbirtok vasdinnyei gazdaságában is 19 aratómunkást tartóztattak le és 30 nap elzárásra ítélték. Az olcsó gyáripari termékek, ugyanakkor a helyi kisipart tették tönkre. A reménytelenségből egyetlen kiút kínálkozott, kivándorlás Amerikába. Kisbérről a 20. század elején 215 fő vándorolt ki az Egyesült Államokba.Az első világháború harci eseményei ugyan nem érintették közvetlen a településeket, de a távoli frontokon, és a hadifogságban több százan pusztultak el. Az elesettek emlékére mindenütt emlékművet emeltek. A vesztes első világháború után a gazdaság romokban hevert, ezért a társadalom mélyén a feszültség egyre fokozódott. Az események ezután rohamosan követték egymást. 1918. október 25-én magalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Ezt követően a megye városaiban és községeiben mindenütt tanácsok alakultak. 1918 év végén a cseh, román, szerb hadsereg átlépte a demarkációs vonalat, majd 1919. január 11-én a cseh csapatok elfoglalták Komáromot. A Magyar Nemzeti Tanács a bekövetkezett események hatására lemondott, és 1919. március 21-én kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. A tanácsköztársaság hírére Kisbéren és a környező községekben Néptanácsok alakultak. A községek védelmére Vörös Őrségeket szerveztek. A mezőgazdasági termelés biztosítása érdekében a megye területére földművelésügyi biztosokat állítottak. Kisbér, Ászár, Császár, Ete, Vérteskethely települések élére Balla Józsefet. Székhelye Ászár volt. Kisbéren 39 főből álló Munkás és Katonatanács alakult. Tagjai elsősorban  iparos-, kereskedő segédek és gazdasági cselédek voltak Az új kormányzat, szociális reformjai során nem törődött a magyar társadalom történelmi hagyományaival, a különböző csoportok sajátos érdekeivel. Műveletlen, demagógiától megtévesztett agitátorok hada lepte el e vidéket. Egy Budapestről  küldött politikai agitátor, a kisbéri nagygyűlésen, a tömeg előtt kijelentette: „Tudjátok meg, hogy még az a kalap is kettőnké, ami a fejeteken van, s az a föld, amit munkáltok, s az a ház, amiben laktok, az sem a tiétek.” Ezért a tanácsköztársaság rendeleteivel szemben, egyre gyakrabban paraszt megmozdulások bontakoztak ki, amit a terror eszközeivel igyekeztek felszámolni.   Környékünkön a legnagyobb parasztmegmozdulásra 1919. június 4-én Császár községben került sor. Az előző napon a falu lakossága repülőgép zúgására figyelt fel. A gép a falu határában a legelőn landolt. A nem mindennapi látványra  nagy tömeg gyűlt egybe. Az érkező személyeket Wohlmuth Ferenc plébános fogadta. Az egybegyűlt tömeg előtt a repülőgép egyik utasa kijelentette: „a proletárdiktatúra megbukott”. Ezért a rendkívüli helyzet megtárgyalására a helyi munkástanács tagjai a községházán gyűltek össze. Ülés közben felfegyverzett parasztok hatoltak be a községházára, lefegyverezték vörös őrségtagjait, és az ülés résztvevőit letartóztatták. A császári események hatására, Vérteskethelyen is fegyveres felkelésre került sor és a tanács tagjait itt is letartóztatták.   A császári megmozdulást a komáromi gépkocsizók egyik vörös alakulata és a Budapestről kiküldött 300 főnyi vöröskatona verte le. A vérteskethelyi megmozdulás hírére, Kisbérről mintegy 50 főből álló felfegyverzett vörös őr érkezett Vérteskethelyre. A vörös őrséget a községháza padlásáról golyózápor fogadta, majd rövid tűzharc után az ellenállók megadták magukat. A felkelésben résztvevők bűnügyét a  Tatai  Forradalmi  Törvényszék   rögtönítélő tanácsa 1919. június 5-én, a helyszínen tárgyalta.  Wohlmuth Ferenc plébánost:„hazaárulásért, bujtogatásért, a rendszer megdöntésére való kísérletért” főbüntetésül kötél általi halálra ítélték. A halálos ítéletet azonnal végrehajtották. A császári plébánián ma is őrzik az akasztófát, amelyre plébánosukat felakasztották. Ugyanakkor 21 császári gazdát hat hónaptól öt évig terjedő kényszermunkára ítéltek. Vérteskethelyen ugyanez a sors várt nyolc gazdára.   A tanácsköztársaság bukása után az új kormány elrendelte a tanácsköztársasággal közreműködők bíróság elé állítását. Ügyüket a Győri Királyi Törvényszék tárgyalta: Kisbérről négy személyt, nyolc évtől-hat hónapig terjedő fegyházra ítéltek. A császári megmozdulás leverői közül: Lantos Bertalant, Horinek Ferencet, Gyuris Lajost és Berta Józsefet kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet a győri fegyház udvarán hajtották végre.

  Az első világháború során még megmaradt állatállományt a román megszálló csapatok foglalták le, és szállították el. A tanácsköztársaság kollektivizálási hulláma, majd a 30-as évek világgazdasági vállsága miatt a termelés jelentősen visszaesett. A nehéz helyzet ellensúlyozására, a gazdasági fellendülés érdekében helyi önszerveződő mozgalmak jöttek létre: legeltetési társulatok, hitel szövetkezetek, fogyasztási szövetkezetek, gazdakörök, szarvasmarha-tenyésztő egyesületek alakultak. Az 1930-as évektől több gazda közösen vett traktort, vetőgépet, cséplőgépet és  gyorsan elterjedt a használatuk. A kapásnövények közül a legfontosabb a kukorica termesztése volt és ez ma is. A kukorica mellett nagymennyiségű burgonyát vetettek, amelyet a  Kisbér-Füzitői Rt. ászári keményítő gyára dolgozott fel. A város és vidéke iparosai a Kisbér és Vidéke Ipartestületbe tömörültek. Ezek az önszerveződő mozgalmak, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a térség eltartó képessége fennmaradt.

  Kisbér fejlődését az eltelt viszontagságos évek sem tudták megállítani. Az egészséges ivóvíz biztosítása érdekében közkutakat fúrtak. 1930-ban kiépült az elektromos hálózat. Három főútvonalát kikövezték, mellette  járdák, parkosított közterek épültek. Két strandfürdő, szálloda, vendégfogadók várták a világ minden tájáról a ménest megcsodálni érkező látogatókat. A 30-as évek végére a mezőváros, környékre kisugárzó gazdasággal, élénk kereskedelemmel, kultúrált szórakozóhelyekkel, mozgalmas társadalmi élettel, élénk idegenforgalommal rendelkezett. Városias fejlődése messze felülmúlta Nagyigmánd járási székhely szintjét, vonzáskörzete a megyehatáron túlmutatva 17 településre, s mintegy 46000 hektár területre terjedt ki. Ezért már 1907-ben mozgalom indult Kisbéren és vonzáskörzetében a járási székhely áthelyezésére ill. egy új járás létrehozásának ügyében. A mozgalomhoz csatlakoztak a Veszprém megyéhez tartozó bakonyaljai községek is. A trianoni békeszerződés után Komárom megye északi járásait Csehszlovákiához csatolták, ekkor ismét felvetődött a lehetősége annak, hogy a járási székhely Kisbér legyen. A hasznos kezdeményezések azonban a magyarországi megcsontosodott megyerendszer miatt sorra meghiúsultak.